Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Élménybeszámoló - Nagykunsági kirándulás

                Nagykunsági kirándulásunk

 

Honvéd klub 2014. július 5.

Klubunk jónéhány lelkes tagja útra kelt ezen a szép nyári napon.

Úti célunk egy sokak számára még ismeretlen vidék az Alföldön elterülő Nagykunság.

A Tiszántúl e jellegzetes tájegysége ott lakó népéről a kunokról kapta nevét. Hazánk legmélyebben fekvő, legsíkabb területe az Alföld közepe, a Hortobágy déli kapuja.

A szolnoki Tiszahátat elhagyva elénk terül az Alföld a maga valóságában - végeláthatatlan mezők, távoli templomtornyok, gondosan művelt szántók hosszú kilométereken át, s csak nagy sokára bukkan fel egy-egy település. Szabadon szárnyalhat a tekintet, nem gátolják dombok, hegyek, s talán itt a lélek is szabadabb lehet.

IV.Béla királyunk a XIII. században telepítette ide a mongol hordák elől menekülő kunokat, az eredeti hazájukban Kumániában, a mai Kazahsztán területén élő nomád pásztorkodó népet.

1239. húsvétján a Radnai hágónál, az akkori Magyarország keleti határánál 40 ezer "családjával" várakozó Kötöny kán a kunok vezére bebocsájtást kért a magyar királytól.

IV.Béla ezt feltételekhez szabta: 1. állandó letelepedés

                                                2. az ősi pogány hitről áttérés a kereszténységre

                                                3. a király melletti katonáskodás

A feltételek teljesítése nem volt könnyű, mondhatni több évszázadig is eltartott. A nomád élethez szokott kunok állatai gyakran betévedtek a már földművelő életmódot folytató magyarok vetéseire, s a délceg, fekete hajú, szép bajszú kun legényeken meg-meg akadt a magyar menyecskék szeme. Így a magyarok sokáig ellenségként tekintettek rájuk.

A király melletti katonáskodást pedig a kiskirályoskodó, a központi hatalomra törő földesurak nem nézték jó szemmel.

Viszont a katonai szolgálatért a király kiváltságokat biztosított számukra:

Önállóságot: saját "közigazgatásuk" volt, elszámolással közvetlenül csak a nádornak tartoztak. A kunoknál soha nem volt földesúr, vezérüket, a kun kapitányt saját maguk választották, önállóan bíráskodhattak.

Erre a függetlenségre mindig is büszkék voltak!

 

A nagykunsági népdal erről így énekel:

 " Én vagyok a kunsági fi

  nékem nem parancsol senki,

  sem a Jászság, sem a Kunság, sem a karcagi bíróság".

 

Korábbi elnevezései: Karszag-újszállás, Karszag, Karczag- / Karszag kun nyelven pusztai rókát jelent/.

A közigazgatási központ Karcag volt és maradt egészen a kiegyezésig.

A Tisza szabályozásáig mocsaras, áradmányos területen, alig akadt szárazulat, főként a tavaszi időkben. Ebben a környezetben a fő megélhetési forrás is a víz volt: halászat, pákászat, csíkászat.

A mocsári legelőkön szilaj pásztorok őrizték a gulyát, a lápi disznókat, hadakoztak a nádi farkasokkal. Ők voltak a törvényen kívüliek, a törvény csak a mocsár széléig tartott.

A török idők után a kunok nem kapták vissza földjeiket, mert a földek visszaadását intéző Grassalkovich Antal, Mária Terézia bizalmasa, hogy az udvari kincstár minél több bevételhez jusson eladta azt egy német lovagrendnek.

Szerencsére mivel a lovagrend itt nemigen tudott gazdálkodni túladott rajta, s majd a kunok már a többedik gazdától saját összegyűjtött pénzükön visszavásárolták azt. Ez a nevezetes esemény volt a "redemptió". Dátuma 1735.

A keleti taktikával harcoló kunok folyamatosan az árpádházi királyok fő katonai támaszai voltak.

A későbbi időkben megalakult Jász-Nagykun huszárezred is még egészen az első világháború utánig létezett. Önálló öltözettel, külön harci módszerekkel rendelkeztek.

A kunok büszkeségét, kitartását, szabadságvágyát ezen hosszú évszázadok alakították és őrizték egészen napjainkig.

Bár az idők folyamán magyarrá váltak, nyelvüket elvesztették, de úgy váltak magyarrá, hogy közben megőrizték kun mivoltukat, szokásaikat, hagyományaikat a mai napig is ápolják.

A keleti török nyelvcsaládhoz tartozó kun nyelvből a magyar nyelvbe is bekerültek kun szavak: pl. balta, kalauz. A gyakori Balla családnév pedig a legősibb kun családnevek egyike.

Írásos nyelvemlékek sajnos nem maradtak fenn, csak az egyetlen ú.n. Kun Miatyánk, ami ma is elhangzik kun nyelven nagyobb ünnepeken a karcagi református templomban.

Utunk első állomása a Kis-hegyesbori halmon álló kun emlékhely.

A 4-es út melletti kunhalom tetején a kunok ősi kultikus emlékeit őrző ú.n. Kun Babák állnak. Középen a több méteres magasságú ősapa és ősanya, kezükben korsóval, melyet a túlvilágra is magukkal vittek.

A többi hét kunbaba arccal a kun települések felé a nagykun városok címereit tartja.

Itt e szellemében is az ősi múltat idéző domb alatt közösen mondtuk el a Kun Miatyánkat megtisztelvén ezzel e sokat szenvedett, hányattatott életű kun népet.

Az ősi múlt után a jelenbe léptünk, s a város főterén sétálva megcsodálhattuk a mintaszerűen gondozott sétakertet, a város több, mint száz éves ősparkját, a művészi szobrokat, emlékműveket.

A majdnem háromszáz éves, a debreceni kollégium filiájaként működő ú.n. Csengős iskola ma is  református oktatási színhely.

Az egykori rokonság kapcsán a szép szecessziós városházában székel a kazah tiszteletbeli követ.

A városban nyaranta a főtéri református templom tűzerkélyéről őrizték a learatott gabonát, a szérűket, itt ezeket lógernak nevezik.

Az őrség minden 20 és 60 év közötti férfi számára kötelező volt függetlenül rangtól, foglalkozástól.

A téren álló valamikori városudvarba terelték be a csordától, vagy egyéb helyről elbitangolt jószágokat, ahol gazdájuk rátalálhatott.

Egykor a városban tizenegy szélmalom működött. Ma már csak egy áll, a Deák-féle, a város szélén, a hortobágyi puszta mellett. Berendezése ma is működőképes, ha élne a valamikori szélmolnár akár el is indíthatná.

A jó hangulathoz nemcsak a szép idő, a látványosságok járultak hozzá, hanem Szurdok Gyuri pálinkája és zsíros kenyere is amivel a Hortobágy déli fogadóházánál várt bennünket.

Itt a több száz éves történet színhelyén hangzott el a hős deli kun Zádor vitéz és a szépséges Ágota megható, középkori nyelvezetű mesebeli története, a kunok egyik legősibb mondája.

A Győrfi István Nagykun múzeum a híres néprajztudós, Karcag város szülöttének nevét viseli. A kiállítások bemutatják a régi hagyományos állattartó életmódot, szemléltetik a nevezetes "kun kötést", mellyel a jászolhoz kötöttét a barmot, s egy rántással kioldhatták azt.

A remekbe szabott szűrhímzések, a színátmenetes gyapjúhímzéses párnák, a míves régi használati tárgyak hűen tükrözik e táj népének tehetségét.

Az első világháborúban kézsérülést szenvedett Kántor Sándor a fazekas mesterséget választotta, mert ez könnyebb volt a mezei munkánál. Munkáival világhírnévre tett szert, az ötvenes években Kossuth díjat is kapott. Csodálatos mintázatú, szolid színvilágú tányérjai, kancsói, pálinkás butykosai, dísztárgyai méltón arattak elismerést. Munkásságával egy régi redemptus házban berendezett kiállításon ismerkedtünk.

A kirándulás egyik fő programja az ebéd. Jócskán fogyott a ma már a nemzeti örökség címet viselő karcagi birkapörköltből és a finom cukros, vajas tejszínes karcagi eredetű ferdinánd tekercs nevű süteményből. Elnevezését állítólag a Ferdinánd császár sisakján levő csigás mintájú motívumtól kapta.

Őshonos állatokat tenyészt a Karcagi Kunlovarda. Sok olyan állattal találkoztunk itt, melyek gyermekkorunkat idézik: a mangalica, a kopasznyakú tyúk, a komondor, a puli.  Lehet, hogy az ország legkisebb pónija is itt van- alig fél méter magas kis fekete csöppség.

Fő látványosság azonban az a zebrapóni, amely egy külhonból ajándékba kapott zebra mama - Zebulon- és egy póni papa -Zsandár- csikója. Bunki fejecskéjével, barna-fekete csíkjaival országos szenzáció.

Talán a legügyesebb és legszelídebb ló is itt él. Csikósával fantasztikus bemutatót tartott - felágaskodott, lefeküdt, köszönt, vágtatott, s mindenki simogatását eltűrte.

A kissé fárasztó program utolsó állomása a "megérdemelt"pancsikálás a bereki gyógyvizű strandon. A harmincas években megindult kőolajkutatásnál feltörő termálvíz a" Nagykunság aranya"klubtagjaink izületeit is lazítgatta, élvezvén a finom bársonyos meleg víz csodatévő hatását.

A strandot elkerülő klubtársaink sem maradtak program nélkül. Megtekinthették azt a szemléletes kiállítást, ami a közelben, Kunmadarason sok évig működő mintegy 15 ezer lélekszámú, a környék nyugalmát hangos katonai gyakorlatokkal zavaró szovjet repülőtér életét mutatta be.

A harci helikopter, a különféle rakéták, repülős ruhák nem mindennapi látványt nyújtottak.

A nap végére érvén a lemenő nappal hazafelé vettük utunkat.

Úgy gondolom, a klub életében ez a program bekerülhet a nevezetes események közé, azok közé, ahol mindenki jól érezte magát, s talán egyszer-egyszer visszavágyik erre a szép vidékre.

 

                                                                                                                    Hajnal Irén

                                                                                                             klubtag, idegenvezető

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete 2014.07.05 Nagykunsági kirándulás

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.